Nagyon szerencsés és kivételes gyerekkorom volt: anyukám légiutas kísérő volt a MALÉV-nál, apukám pedig szociológus. Emiatt rengeteg helyre eljutottam már nagyon korán, és mindig is imádtunk jókat enni – mert egy kultúra megértéséhez, vagy inkább megérzéséhez a gasztronómián keresztül vezet a legrövidebb út. Emiatt a gasztronómiába való beleszeretés már azelőtt megtörtént, mielőtt a munka világa a közelembe került volna. A gasztroszenvedély pedig megmaradt, bár nem vendéglátósként képzeltem el az életem: én is szociológusként végeztem, és a kommunikációs tanácsadás világában helyezkedtem el, ahol ügynökségi és ügyféloldalon a Mekitől a Telekomig, Richterig vagy Publicis Groupe-ig a világ vezető márkáinak dolgoztam, illetve dolgozom a mai napig is a tanácsadó cégemmel, a MindMiners Collective-vel, ahol nagyvállalati márkaépítéstől belső kommunikációig, digitális kampányokig és munkavállalói márkaépítésig nagyon sok területtel foglalkozunk. Öt év irodai munka után/mellett viszont, a MALÉV csődje egy nem várt új lehetőséget hozott. Úgy döntöttünk családostul, hogy anyukámra építve beleugrunk mindenféle tapasztalat nélkül a vendéglátásba; így született meg a Padron 12 éve. Rengeteget hibáztunk, tanultunk, de azért szerencsére elég jól belejöttünk: négy éve indítottuk el az Arquitecto Pitpitet, idén pedig a Monokini Kantinnal három egységre duzzadt a portfóliónk.